Keresés ebben a blogban

2013. június 22., szombat

2. fejezet

Reggel 10 órakor már megint a parkban szobroztam. Emmát vártam, aki nevezetes arról, hogy mindig mindenhonnan elkésik. Direkt mentem 5 perccel később a megbeszélt időpont helyett, még mindig nem volt ott. Viszont annál inkább találnak meg engem minden egyes alkalomkor a nyálfejű buzik, abból a direction izéból. Elegem van belőlük. Egyszerűen a zsigereimben van, hogy utálnom kell őket, mert ha nem, akkor valami nagyon nagy probléma lenne velem. Tehát ismét megláttam őkt. Épp a házacskájukból jöttek ki. Már a puszta látványuk is felidegesített. Beképzelt majmok. Louis rögtön kiszúrt. Ő a legmajmabb az összes majom közül. A többiek elmentek, Louis azonban felém tartott.
- Hello, drága Izzi. Mi történt veled tegnap óta?- ismét megvillantotta a pimasz mosolyát.
- Hello, Louis. Egy: nem vagyok 'drága Izzi'. Kettő: semmi közöd hozzá, hogy mi történt velem tegnap óta.- szóltam vissza durván, rezzenéstelen arccal.
- Miért vagy ilyen harapós már reggel?
- Csak mert egyáltalán nincs kedvem beszélgetni magadfajtákkal.- bunkó voltam, ezt nem tagadhatom. De csak mert annyira lenéztem a ván dájreksönt, hogy foglalkozni sem volt erőm velük. Sajnos ez mostanában nem sikerült. És most ott állt előttem a fiú, akinél szebbet még életemben nem láttam. A fiú, akinek a szemei megigéztek. Áthatóan vizslatott engem, és egy kis ijedséget valamint csalódottságot fedeztem fel a vonásaiban. Nagyot sóhajtott, majd meg is szólalt:
- sajnálom, hogy neked mi csak egy nyálzenét gyártó, semmibevehető együttes vagyunk. Sajnálom, hogy ezt gondolod rólunk, mert, bár lehet, hogy a zenei stílusunk teljesen más, de ettől még nem kéne elítélned minket.- fájt, amit mondott. Azért, mert igaz volt és azért is, mert még csak a zenei stílusom sem különbözik. Általában popot szoktam hallgatni. Kicsit elszégyelltem magam, szerintem ez meg is látszott rajtam, mivel Louis egész szorosan elém állt és mélyen a szemembe nézett.- Szeretnélek megismerni. És szeretném, ha jobban megismernéd a bandát. Nem azok vagyunk, mint akiknek látsz minket. Tényleg.
És csak néztem őt. Sokminden megfordult a fejemben, de azt tartottam a leghelyesebbnek, ha legalább egy esélyt adok neki. Nagyon aprót bólintottam, mire halványan elmosolyodott. Végignézett rajtam, majd megakadt a tekintete a kezemen, amiket összedörzsöltem, ugyanis majd' megfagytam. Hát igen, lehetett kb. vagy mínusz 8 fok...  Mögém állt, szorosan átölelt hátulról, kezeivel megkereste az én kezeimet és óvatosan megfogta őket. Először gyengéden simogatta őket, majd a szájához emelte és forró levegőt fújt rájuk. Lehunytam a szemeimet és próbáltam nagyon agyalni, azon, hogy mi legyen most, de nem bírtam, mert mögöttem a csodálatos fiú elvonta minden figyelmem.
- Gyere, üljünk be egy kávéra valahová.- és ahogy az utolsó szót kimondta, mellettünk termett Emma. És azzal el is rohant. Valószínüleg megsértődött. De most egyszerűen nem bírtam vele foglalkozni.
- Ez most... Ez most mi volt?- értetlenkedett Louis, nem mintha ez nem lenne elég egyértelmű.
- Bedurcizott, mert hozzám értél. Majd egyszer megenyhül.- magyaráztam, majd mosolyogva hozzátettem:- És.... egy kávé nagyon jól esne.
Átkarolta a vállam, így indultunk el a nem messze lévő kávézóba. Szinte az egész együtt töltött időt beszélgetéssel töltöttük. És hát be kell vallanom; nagyon félreismertem őt. Teljesen más, mint aminek a látszat mutatja. Igazán megkedveltem....
Amikor már elég késő volt, hazakísért engem.
- Sajnálom. Sajnálok mindent. Én nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy... És szeretnék találkozni a többiekkel is....- fogtam meg a kezét, amikor a házunk elé értünk.
- Örülök, hogy már máshogy látod.- nézett mélyen a szemembe. Amitől rögtön felébredtek a lepkék a gyomromban. A lábaim megremegtek, Louis-nak kellett megtartani, nehogy elessek.
- Nyugi, tartalak Édes.- szólt lágyan.- Minden rendben?
- Persze, köszönöm.- mosolyogtam szégyellősen. Hihetetlen lassúsággal közeledtünk egymás felé, míg végül összeértek ajkaink és csókolózni kezdtünk.
- Nemsokára találkozunk.- súgta a fülembe, majd megölelt és elment. Figyeltem távolodó alakját, és fülig érő mosollyal indultam be a házba, ahol persze a késésemtől idegbeteg anyu várt engem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése